Felsőfokú tanulmányaim befejezésével (fagott-szolfézs-karvezetés) először olyan intézménybe kerültem tanítani, amire soha nem készültem. 1977 szeptemberétől, 1980-ig a Ferencesek Szentendrei és Esztergomi gimnáziumában tanítottam éneket. Nagy kihívást jelentett számomra, hiszen a gimnáziumi énekzene anyagról alig volt ismeretem. Az egész nyár a fölkészülés jegyében zajlott. Szerencsére mindkét intézményben nagyon fogékony és érdeklődő gyerekek voltak, akikből már az első hónapban kórust tudtam szervezni, (Esztergomban csak fiúk voltak!) Szentendrén még egy vonós zenekar is összeállt a sok hangszert tanuló növendékből. Hangulatos és motivált énekórák voltak, sok énekléssel és zenehallgatással. Bőséges zenetörténeti anyagot hallgattattam velük, a rendelkezésre álló tanmenet szerint. A két iskola nagy kórusai mellett (kórusonként 40-50 fő) kamarakórust is szerveztem a legjobbakból. Felejthetetlen volt az év végi záró koncert, ami időtartamában meghaladta a két és fél órát, hiszen a kórusokon kívül szóló hangszeres és kamara produkciók is voltak.
Szép emlékek fűznek ezekhez az évekhez és utólag sem bántam meg, hogy itt kezdhettem el zenei és tanári pályámat. Nagy hatással voltak rám a szerzetes tanárok, akik egyetemi szinten tartották óráikat a gimnazistáknak, hihetetlen ambícióval és elkötelezettséggel, a legnagyobb szakmai felkészültséggel. Tőlük az emberi és szakmai alázat és felkészültség igényét tanultam meg egy életre és próbáltam továbbadni a következő nemzedékeknek. Sajnos az ott eltöltött idő rövidsége és szakaszossága miatt úgy éreztem, hogy minden jó szándékom ellenére nem tudtam megvalósítani mindazt, amit korábban elterveztem.
A hangszer nagy csábítást jelentett és mindenáron zenekarban szerettem volna dolgozni. Bőséges benyomásom volt a zenekari élet küzdelmes gazdagságáról, hiszen konzis korom óta játszottam különböző szimfonikus és kamarazenekarokba, Budapesten és az ország nagy városaiban, ahová az akkori gyakorlat szerint, mint kisegítő jutott el az ember. A nyolcvanas években már Magyarországon is komoly érdeklődés mutatkozott a régi zene iránt, ami Nyugat Európában már közkedvelt zenei irányzatnak számított, főleg az olyan együtteseknél, akik rendelkeztek korabeli kópia hangszerekkel.
Nálunk ebben az időben egyedül a Tinódi Zenekar rendelkezett ilyen hangszerparkkal, (vonós, fúvós) ahová sikeres próbajáték után bekerültem. Pommeren és dulciánon volt szerencsém játszani, olyan muzsikusok társaságában többek között, mint Lőrincz László, aki Czidra László mellett elkötelezett apostola lett a magyarországi régi zene irányzatnak, és a furulyát népszerűsítő oktató, nevelői tevékenységnek. Sajnos az elkötelezett fiatal muzsikusokat leszámítva a zenekar tagjai kevésbé voltak motiváltak erre a zenei munkára és a munkamorál megrekedt a korábbi fúvószenekari szinten. Így nem lehetett magas szintű zenei tevékenységet végezni és a karmester sem volt képes szakmailag összetartani az együttest. Mivel ebben az időben írták ki a Postás Szimfonikus Zenekarban a próbajátékot II. fagottra, elmentem szerencsét próbálni, és sikerült.
Egy év régi zenei tevékenység után egy hivatásos nagy zenekarba kerültem, új feladatok, új kihívások. Emellett kezdtem tanítani a II. kerületi zeneiskolába is, ahol megalapítottam az akkor még nem létező fagott tanszakot, minek nyomán felkértek a LFZF Tanárképző Főiskola gyakorlatvezető tanárának. A zenekari munka nemcsak a hivatalos szolgálatokból állt, hanem sok kamarazenei és szóló feladatból, ami a legkülönbözőbb összeállítású együtteseket és egyéni munkát jelentette. Itt is kiemelkedő képességű muzsikusokkal hozott össze a sors, legyen az karmester, szólista, énekes, kórus, vagy éppen zenekari kolléga.
Szakmailag nagyon sokat köszönhetek ezeknek az embereknek, de maguknak a műveknek is, amiket eljátszhattam. Megtanítottak arra, hogy az érték, a szép, a nemes, az nem magától jön létre, hanem mindenkitől egyénileg is sok áldozatot, lemondást, kíván, és minden élethelyzetben (szakmailag is!) tudunk és kell is tanulni egymástól. Kész ember nincs, „a jó pap is holtig tanul” és valóban igaz a mondás: „aki nem tanul az már nem is él!”
A zenekari munka nagy iskolája az életnek, a szakmai életútnak. Hihetetlenül sok emberrel kerül kapcsolatba a zenekari muzsikus. Különböző kvalitású művészekkel, színpadon, árokban, stúdiókban, versenyeken, fesztiválokon..., és mindenféle műfajban otthon kell lennie, a klasszikus repertoáron túl a népzenétől a filmzenéig, az operettől az operáig, a régi zenétől a kortárs zenéig. Ez állandó megújulást feltételez és vár el az embertől. Nem könnyű megfelelni ezeknek a feladatoknak, a muzsikusnak nyitottnak és naprakésznek kell lennie.
Mikor a zenekari állásom 20 év után megszűnt, még éreztem magamban annyi erőt, hogy munka mellett elvégezzem nappali képzésben a LFZE Egyházzene Szakát, ahová felvételt nyertem „öreg” fejjel. Fölemelő, de olykor nyomasztó érzés volt gyermekeim korosztályával beülni az iskolapadba. Ez szó szerint így volt, hiszen Anna lányom utánam egy évvel felvételt nyert a hegedű szakra, Mátyás fiam pedig rá egy évre a cselló szakra. Izgalmas évek voltak.
Hogy mi vitt ide? Akkor már több mint tíz éve vezettem egy saját alapítású egyházi kórust (Csepeli Schola) akikkel kisgyermek koruk óta dolgoztam. Tulajdonképpen büszkén mondhatom, hogy a saját nevelésem. Három lemez dokumentálja ezt a zenei munkámat. Ennek korábbi előzménye, hogy még főiskolás koromban Dobszay László, aki akkor népzenét tanított nekünk meghívott az általa alapított Schola Hungaricába énekelni. Tíz évet, tíz lemezt énekeltem végig Dobszay keze alatt, és nyugodt lélekkel ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb hatással szakmai fejlődésemre ő volt! Sokakat megemlíthetnék itt, pl. első fagott tanáromat ifj. Hara Lászlót, aki elementáris hatással volt rám, rengeteget köszönhetek neki. Földes Imre tanár úr, aki azóta is megtisztel személyes barátságával, és számos, számtalan nagy tekintélyű muzsikus, aki akár karmesterként, ( Lukács Ervin, Medveczky Ádám, Kovács János...) akár tanárként (Kovács Imre, Keszler György...) egyengették utaimat. Dobszay azonban olyan mélységekbe tudta vinni az embert, amire csak kivételes képességű és felkészültségű muzsikus képes. Nem véletlenül jártak ezekre a schola próbákra az akkori kortárs zeneszerzők legismertebb egyéniségei: Kurtág, Jeney, Vidovszky, Sári. Egy ilyen múlttal bátran, egyszersmind izgalommal léptem be az ő általa vezetett tanszak kapuján. Lebilincselő öt évet töltöttem el az egyetem falai között, jó volt megint diáknak lenni. Ilyenkor nem az ad erőt az embernek, hogy mit tud, hanem, hogy mit nem. Az új ismeretek kincsestára nyílt meg előttünk, amikor az egyházzene gazdagságát szemlélhettük az egymást követő századok különböző műfajaiban, hogy a világi (profán) zenét, mi módon termékenyítette meg az egyházi (szakrális) zene, és milyen hosszú időkig volt hatással a legnagyobb zeneszerzőkre is.
Az egyházzenei diplomám megszerzése után döbbentem csak rá igazán, hogy amit eddig soknak hittem, milyen kevés is az. 2008-ban említettem Menus Gabinak, hogy Énekes Iskolát kellene alapítani, mert bár már kettő működött Budapesten, de azok önkormányzati fenntartásúak voltak. Próbáljuk meg a Ferenceseknél. Isten kegyelméből pedig 2009-ben elindult az első énekes osztály 19 fővel. Ettől a pillanattól kezdve ez vált életem központi terévé. Erről pedig már annyit írtam és nyilatkoztam, hogy ebbe a bemutatkozásba nem szükséges többet beszélni róla.
Tulajdonképpen az életpályám sikerei és kudarcai mind benne vannak a fentiekben, úgy a muzsikusi, mint a zenetanári tevékenységemben. Általánosan levonható konzekvencia számomra, hogy kudarcok nélkül nincsenek sikerek, és fordítva is igaz a tétel: a sikereink teszik elviselhetővé kudarcainkat. Mindkettőre szükségünk van az életben, mert egészséges egyensúlyt biztosítanak. Amióta a BFÉI-ben tanítok, állandóan azon gondolkodom, hogyan tudnám a meglévő tudást és tapasztalatot még hatékonyabban továbbadni az ifjú nemzedéknek?
Ehhez szükség van a bölcs összegzés tudományára és arra az alázatra, hogy elismerem magam előtt, hogy nem tudok mindent! De hát nem azt mondjuk a gyereknek a koncert előtt? „Ne azt mutasd amit nem tudsz, hanem amit birtokolsz már.” Magunkat is csak erre tudom biztatni, hogy így tegyünk! Ha újra kezdhetném ugyanezt csinálnám, csak még jobban!